Mivel Bárba 4 órás késéssel érkeztünk (szinte pozitív rekord a szerb vonatok teljesítményéhez képest, tavaly Belgrádból sikerült 7 órás késéssel Budapestre jutnunk) ezért úgy határoztunk, aznap nem indulunk tovább Albániába. Az eredeti tervet félretéve Ulcinj felé vettük az irányt, ha már megyünk, akkor dél felé induljunk felkiáltással, így első nap ott éjszakáztunk.
Ulcinjról bővebben majd később, elég annyi hozzá, hogy a legdélebbi montenegrói várost már nagy százalékban albánok lakják, sok a muszlim, de elmondásuk szerint nem nagyon gyakorolják a vallásukat. Innen indultunk tovább második nap Albániába, ahová sajnos nem lehet a parton menni (határ csak feljebb van), először a Shkodari tó felé kell venni az irányt. Nos bármilyen romantikus elképzeléseink is voltak az érintetlen Albániáról és a "gyönyörű" tóról a Lonely Planet alapján, azt gyakorlatilag rögtön elfelejthettük. A tó környéke szemetes, az utcák koszosak, tele rozoga épületekkel és utcagyerekekkel. Végre valami, gondoltuk, a tengerpart után!
Albániában furgonok közlekednek, ezeknek nincs indulási idejük, sem érkezési, akkor mennek, ha megteltek, csak azt lehet "tudni", melyik kereszteződésből indulnak. A buszosok egyébként nagyon jól együttműködnek a magán-furgonosokkal, Shkodarban a társaságot rögtön átpakolták 2 nagyobb autóba, attól függően, ki merre tartott (itt persze újabb alkudozás, indulás következik). Ez nagy szerencse, mert az útikönyvek semmilyen támpontot nem adnak a furgonok indulási helyével kapcsolatban, az "állj ki és ints le egyet" instrukció pedig nem annyira kimerítő.
Lezhében leszállva jutott csak eszünkbe, hogy olyan gyorsan pakolgattak furgonból furgonba, és még a buszra is futottunk, hogy végül fürdőruhában és strandruhában találtuk magunkat a dudáló autók között a legzsúfoltabb körforgalomban, pedig nem ez volt a terv. Rögtön beromboltunk az első presszóba, hogy besálazva, hosszú nadrágban kerüljünk elő, persze le se tagadhattuk volna, hogy külföldiek vagyunk. Egyrészt két nagy hátizsákkal nyomultunk, másrészt a kék szem-szőke haj messziről látszott, és nem utolsó sorban mi voltunk az egyetlen nők a helyen. Meghát ugye, láttak minket előtte is...
A segítőkészséggel nem volt baj, rögtön a segítségünkre sietett egy angolul tudó vendég, mikor rendelni akartunk (egyetlen albánnal nem találkoztunk, aki tudott volna angolul). Segítőnk sem volt perfekt, a sört még megértette - a pincér kicsit rossz néven is vette, hogy két nő sört rendel -, a kajával viszont félreértés történt. Valami rizses dolog lett, nem arra számítottunk, de az éhség nagy úr. A kocsma teraszán ekkorra már minden szék csikorogva felénk fordult, és egyáltalán nem zavartatták magukat a bámulásban. Furcsa érzés volt.
folyt köv.
