Balkán Blond Trip

"És mégis hogyan akartok egy 13 fős isten háta mögötti faluba elstoppolni?" - kérdezte Mina, aki tisztában volt vele, hogy kicsit őrültek vagyunk, de erre az ötletre ő is tágra nyitotta a szemét. Nos, hogy sikerült-e, az mindjárt kiderül!

Észak-Montenegró, jobban mondva a hegyvidék, egészen más világ, mint a tenger. Barátságos népek és vendéglátósok, segítőkész, de angolul nem tudó emberek, olcsóbb árak és kevés turista fogadott minket Zabljakban, a "Durmitorok fővárosában" (hogy hogyan jutottunk fel ide, az 1456 méter magasan lévő kirándulóközpontba, az másik történet). Zabljakból csak úgy spricceltek szét a turista jelzésekkel ellátott túraútvonalak, és Minától, a táborunk tulajdonosától még térképet is kaptunk, de a második nap, a hegyi túrázás után új kaland után néztünk.

Az útikönyv ír egy Tepca nevű kis faluról, ami első látásra megfogott minket. A 13 lakossal rendelkező (2005-ös adat) falucska a Tara folyó völgyében szinte az év felében el van zárva a külvilágtól, mivel a nagy mennyiségű hó miatt megközelíthetetlen. Az ide vezető út sem régi, kb. 10 évvel ezelőtt érte el a falut, és persze nem betonútról beszélünk. Így 10 éve az öszvérhátat és a gyalogszert terepjáróra cserélték a tepcaiak, egyébként minden maradt a régiben. Elhatároztuk hát, hogy mi megnézzük ezt a nyilván javarészt idős emberek lakta, talán már nem is sokáig létező falut. Izgatottak voltunk, a leírás alapján teljesen varázslatos, isten háta mögötti helynek tűnt.

Visszagondolva nem is értem, hogyan gondoltuk, hogy egy nyári délután elstoppolunk egy olyan faluba, ahol alig laknak, de a sofőr, aki felvett minket (természetesen nem Tepcébe tartott) annyira fellelkesült az ötlettől, hogy elhatározta, velünk tart. Néztük a térképet, megállapítottuk, hogy nincs ez messze, ő pedig hiába lakik itt, amióta az eszét tudja, sosem volt Tepcaban. Először egy építkezésen álltunk meg, ahol csakhamar egy dzsipben találtuk magunkat. Merthogy Tepcaba nem lehet ám holmi autóval nekiindulni. A dzsip egyébként a sofőrünk főnökéé volt, Szásáé. Tipikus név, a foglalkozása mégtipikusabb: mint kiderült, ő a régió fejese, no nem a legális bizniszekben. Nem vicc, mielőtt elindultunk volna a dzsipjével, még kivett egy fegyvert a kesztyűtartóból, majd búcsút intett.

Nagyobb térképre váltás

Tepca nincs rajta a GoogleMap-en, csak Zabljak

Tapca - Zabljak 25 km, gondoltuk, hipphopp ottvagyunk, de a szerpentines úton csak nem akart jönni egy ház sem velünk szembe. Már többször majdnem feladtuk, mikor 1,5 óra út után elszórtan házakat vettünk észre.

Tepca nem igazi falu, csupán néhány ház és egy templom a murvás út mellett. És végeláthatatlan mezők a 45 fokos lejtőn. Amint megláttuk az első élő embert, kipattantunk a kocsiból. A kaszáló pirospozsgás öregember tepcai volt, rögtön a kezünkbe is nyomta a kaszát, próbáljuk ki mi is, biztosan látszott rajtunk a tapasztalatlanság ezen a téren:) Mosolygott és váltott pár szót kísérőnkkel is kedélyesen (aki sajnos nem sokat tudott angolul). A bácsi vagy 80 éves lehetett, elképzelhetetlen, hogyan lehet mindentől távol itt leélni egy életet, de hogy egészségen tart, az biztos. A tepcaiak, ahogy látszik, jó magas kort érnek meg. Körülnézve persze elkezdi megérteni az ember: a Tara folyó völgye olyan, mintha tündérek lakhelye lenne, hatalmas fáival, zöld tisztásaival, friss levegőjével, és a hihetetlen mélység miatt (1300 méter!) két karjával körülölelő két hegyoldallal. Amint elkezdesz leereszkedni a folyó felé, hihetetlen nyugalom száll meg,a fákon átcsillan a napfény, az ember létezése csak a földútból látszik, és mintha már fenn is hallanád a folyó zubogását.

Elköszöntünk. Továbbhajtva, az útikönyvet lapozgatva sikoltottunk csak fel a tepcai leírásnál: "Jé ez, a bácsi a könyvből!". Bizony, Alexander Popovics, akinek az imént a kaszájával vágtuk a füvet, igazi híresség, portréja a tepcai lakosokat képviseli a fejezetben. Kíváncsiak voltunk, vajon tud-e róla, de visszatérve hiába kerestük fél órán át, nem találtuk. Elveszett a végtelen lejtőkön. Amikor a könyvben mellette lévő nénire mutattunk, az egyik helyi a templom felé fordult szomorúan. Sajnos a tepcaiaiak sem élhetnek örökké...Kíváncsi vagyok, a falu meddig fog létezni.

 Alexander Popovics és az ismeretlen néni

Az biztos nem titok már, hogy a szőke Balkán-kommandó 2 tagból áll. Nos az egyikünk, Sári neve meglehetősen nagy derültséget váltott ki Montenegróban és Albániában is, de mivel nem értettük a nyelvüket, sokáig homályos volt, mi a nagy röhögés tárgya. Valami perverz szó? Vagy jelent valami izé, vicceset?

Aztán megütötte a fülünket az Interpol szó, majd valaki nínózást imitált, akkor esett le, hogy egy körözött bűnözőről van/lehet szó. Külön derültséget váltott ki annak imitálása, mi lenne, ha Sári tényleg a körözött bűnöző lenne:) Amikor hazajöttem, utánanéztem ki is ez a fickó.

Csak a nevük hasonló...de melyikük melyik?:)

Darko Sarics szerb drogbáró. Nagy balhét robbantott ki a közelmúltban azzal, hogy 2005-ben kérelmet nyújtott be szlovák állampolgárságért, majd ezt egy évvel később meg is kapta.  A férfit azzal vádolják, hogy 2,7 tonna kokaint csempészett Latin-Amerikából, ahol ültetvényei vannak. Jelenleg az Interpol körözi.

„Szerb lapértesülések szerint a szerb Speciális Bíróság ideiglenesen elkobozta Sarics vagyonát, mely többmillió eurót ér. Az állítólagos drogbáró a tulajdonosa a Kragujevác központjában működő Kazino éjszakai klubnak, több háza van Belgrádban, Újvidéken, a Palicsi tónál és más szerb városokban. Ingatlanjai közé tartozik egyebek mellett egy 180 négyzetméter alapterületű lakás Belgrádban és 15 építkezési telek Újvidék közelében. Két hatalmas új háza van, és felfedeztek a nevére szóló több bankszámlát is, amelyeken többmillió dinár van”.

A IGAZI Saricsról olvashattok itt és itt.

Hogyan is történt az, hogy végül megfutamodtunk Albániából? Az előző posztban éppen Lezhében ültünk egy kávézó teraszán. Tovább akartunk indulni, csak az első furgon ami elvitt volna 5, angolul nem tudó vigyorgó albánnal volt tele, nos nem akartunk helyet foglalni a hátsó ülésen. Shengjinbe tartottunk, ami a Lonely Planet szerint egy csendes halászfalu. A valóságban így néz ki:

 Egy szó mint száz: ronda. Tele hatalmas, félperc alatt felhúzott szállodákkal, vagy épp félkész kolosszusokkal a legrondább fajtából. A csendes romantikus halászfalu helyett tehát irdatlan szállodaparadicsom fogadott minket. Na ott kicsit összetörtünk. A baj az volt, hogy maradni nem akartunk, délre pedig nem volt időnk menni a nyaralás rövidsége miatt (arra gyönyörű vidékek vannak) ezért döntöttünk: megpróbálunk visszajutni Montenegróba. A hazautat Shkodarig fele annyi pénzből tettük meg helyi pénzből, Shkodarba érve viszont kiderült, hogy az utolsó szervezett furgon is elment. Taxissal kezdtünk egyezkedni, szerencsénkre két olasz lány is épp a visszautat szervezte. Betettek hát minket egy furgonba, 2 török lány mellé, és megegyeztünk 10 euróba fejenként (Shkodarból Budvába, nagyon olcsó). A balhé alapját az képezte, hogy kiderült, hogy a 2 török lány meglehetősen palira lett véve: velük ugyanis 50 euróban egyezett meg a sofőr. Más kérdés, hogy hogy lehettek ilyen hülyék, hogy nem alkudtak, 50 euróért ezek Magyarországra hazavittek volna. Szerencsénkre a sofőr kötötte az ebet a karóhoz, megegyezés megegyezés, úgyhogy mindenki maradt a megbeszélt árban.

Arra gondoltunk, ha út közben kemping-táblát látunk, kiszállunk, így keveredtünk el Sveti Stefanba, a luxussziget falujába egy olajligetbe. Ha arra jártok, mindenképp itt szálljatok meg, van saját tengerpartja, kettő is, igaz le kell gyalogolni, de cserébe az egyiken kocsma van, a másikon nudisták, szóval lehet választani. Ára fejenként 5 euró egy éjszakára.

...egy interjú, ami velünk készült az Srbija blognak. Vigyázat, spoiler!

Kitettük a kezünket egy kisváros országútján, Bar és Budva között valamerre. A terv az volt, hogy egy olyan partszakaszra jussunk, ami nincs tele turistákkal. Két nap elég volt ahhoz, hogy elegünk legyen az elhorvátosodott, túlzsúfolt tengerparti strandokból. Ezt előző sofőrünknek is elpanaszoltuk  és szerencsére volt egy ötlete. Menjünk Čanjba – mondta - , onnan hajó visz a Queens Beachre (Kraljičina Plaza), ott majd megtaláljuk a nyugalmunkat. Más módon egyébként nem lehetett  volna eljutni az eldugott öbölbe, mint sok más ilyen strandra Montenegróban, ahol a hegyek szinte gondolkodás nélkül ömlenek bele a tengerbe (ezért a városi partszakaszok is nagyon vékonyak és élvezhetetlenül zsúfoltak).
 

Sárga mini áll meg, jó felé megy, beszállunk. A hátsó ülésen hajóprospektusok. Mikor kérdezzük merre tart, ezt válaszolja: „van egy hajóm, Čanjban állomásozok és Queens beach-re viszem az embereket. Már várnak rám az indulással”. Most mondja valaki, hogy ez véletlen:).

Eljutottunk tehát úri hölgyként a kis öbölbe. A hajózás nekem mindig nagy élmény, főleg egy üres hajón, száguldva a tengeren. És bár Queens Beach nem volt kellően elhagyatott, nagyon kedves strand volt, egy büfével és meglehetősen magas árakkal. Elterültünk hát a forró homokos parton és élveztük a nyugalmat, csak azt sajnáltuk, hogy sört nem vittünk magunkkal. Meg fürdőszandált: ez volt az, ami az út során sok parton nagyon hiányzott. Még ha homokos is volt a strand, a legtöbb helyen a tenger már köves volt, ami mezitláb igen kellemetlenné tette a bejutást (délebbre jobb volt a helyzet). Ilyenkor a cseppet sem kecses pókjárást alkalmazva araszoltunk be a vízbe.

Az öbölből egyébként visszafelé rendszeres hajójáratok indulnak Sutomoréba, Barba, és egy este Kotorba is, ha nálunk lett volna a cuccunk, azon nyomban tovább indultunk volna…
 

Mivel Bárba 4 órás késéssel érkeztünk (szinte pozitív rekord a szerb vonatok teljesítményéhez képest, tavaly Belgrádból sikerült 7 órás késéssel Budapestre jutnunk) ezért úgy határoztunk, aznap nem indulunk tovább Albániába. Az eredeti tervet félretéve Ulcinj felé vettük az irányt, ha már megyünk, akkor dél felé induljunk felkiáltással, így első nap ott éjszakáztunk.

Ulcinjról bővebben majd később, elég annyi hozzá, hogy a legdélebbi montenegrói várost már nagy százalékban albánok lakják, sok a muszlim, de elmondásuk szerint nem nagyon gyakorolják a vallásukat. Innen indultunk tovább második nap Albániába, ahová sajnos nem lehet a parton menni (határ csak feljebb van), először a Shkodari tó felé kell venni az irányt. Nos bármilyen romantikus elképzeléseink is voltak az érintetlen Albániáról és a "gyönyörű" tóról a Lonely Planet alapján, azt gyakorlatilag rögtön elfelejthettük. A tó környéke szemetes, az utcák koszosak, tele rozoga épületekkel és utcagyerekekkel. Végre valami, gondoltuk, a tengerpart után!

Albániában furgonok közlekednek, ezeknek nincs indulási idejük, sem érkezési, akkor mennek, ha megteltek, csak azt lehet "tudni", melyik kereszteződésből indulnak. A buszosok egyébként nagyon jól együttműködnek a magán-furgonosokkal, Shkodarban a társaságot rögtön átpakolták 2 nagyobb autóba, attól függően, ki merre tartott (itt persze újabb alkudozás, indulás következik). Ez nagy szerencse, mert az útikönyvek semmilyen támpontot nem adnak a furgonok indulási helyével kapcsolatban, az "állj ki és ints le egyet" instrukció pedig nem annyira kimerítő.

Lezhében leszállva jutott csak eszünkbe, hogy olyan gyorsan pakolgattak furgonból furgonba, és még a buszra is futottunk, hogy végül fürdőruhában és strandruhában találtuk magunkat a dudáló autók között a legzsúfoltabb körforgalomban, pedig nem ez volt a terv. Rögtön beromboltunk az első presszóba, hogy besálazva, hosszú nadrágban kerüljünk elő, persze le se tagadhattuk volna, hogy külföldiek vagyunk. Egyrészt két nagy hátizsákkal nyomultunk, másrészt a kék szem-szőke haj messziről látszott, és nem utolsó sorban mi voltunk az egyetlen nők a helyen. Meghát ugye, láttak minket előtte is...

A segítőkészséggel nem volt baj, rögtön a segítségünkre sietett egy angolul tudó vendég, mikor rendelni akartunk (egyetlen albánnal nem találkoztunk, aki tudott volna angolul). Segítőnk sem volt perfekt, a sört még megértette - a pincér kicsit rossz néven is vette, hogy két nő sört rendel -, a kajával viszont félreértés történt. Valami rizses dolog lett, nem arra számítottunk, de az éhség nagy úr. A kocsma teraszán ekkorra már minden szék csikorogva felénk fordult, és egyáltalán nem zavartatták magukat a bámulásban. Furcsa érzés volt.

folyt köv.

Lehet, hogy kapásból rávágnánk, hogy a Balkán olcsóbb, de azért ez nem ilyen egyszerű. Montenegró felkapott tengerpartjain az árak a horvátországiakkal vetekednek, de nagy a különbség a hegyvidék és a part között is, és persze minél délebbre megyünk, annál olcsóbban jövünk ki. Montenegróban euró van, így könnyű az összehasonlítás, Albániában lek a helyi pénz ( ALL, 1 lek 2,083 forint). Szerbia olcsóbb, Albánia jóval olcsóbb, mint Magyarország, de nézzük a konkrétumokat:

- a szállás, ha van saját sátrad 5 euróra jön ki átlagban Montenegróban, fejenként. Kell fizetni külön a sátorért, és külön személyenként, valamint egyes helyeken adót is, de ahol két személyre 15-öt mondanak, ott már biztosan lehet alkudni.

- délen 1,50 euróból simán kijön egy jó korsó hideg Niksicko csapolt sör, de északon ugyanennyiért már csak kis üveggel kapsz

- ellenben a dobozos, ha közértben veszed 0,80-0,90 euró, ami nem rossz

- egy kellemes herkenytyűs kajálás 2 személyre innivalóval még drágább helyeken is kijön 20-30 euróból Montenegróban

- a cigi doboza 0,80 eurónál kezdődik

- a busz olcsó, szomszédos városok között 1 euró körül van, de stoppolni olcsóbb:)

- átérve Albániába érezhető a különbség, főleg ha nem euróval fizetünk. Odafelé még nem tudtuk az árakat, Shkodarból Lezhébe 3 auróért mentünk, ugyanez visszafelé már csak 200 lek volt, vagyis 400 forint. Ez körülbelül a fele ár.

- Budapest-Bar vonatjegy oda-vissza 66 euró, hálókocsiért plusz 15-20 eurót kérnek el (de azok úgyis hamar elfogynak)

Mindent összegezve napi 20 euróból megúszható az utazás, de ha 30-al számolunk, akkor sokkal kényelmesebb, és ettünk étteremben , kávéztunk, söröztünk is, szóval "luxusra" is jutott.

Hogy mi jut eszébe egy montenegróinak, amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk? Sajnos úgy néz ki, a gulyás után valami egészen más foglalta el a dobogós helyet e tekintetben. Az első nap szinte első élménye volt, amikor a pék Ulcinjban meghallva hogy magyarok vagyunk, rögtön elkezdte a Bikicsunájt énekelni. Kicsit el is szomorodtam. A pékségnek egyébként magyar vonatkozása is van, a családi vállalkozás 3 boltot is üzemeletet Magyarországon Európa néven (én még nem találkoztam vele) és ősszel nyitnak Pesten is. Megígértettem vele, hogy süssön bureket is, mert meg vagyok bolondulva érte. ( E szerint a bejegyzés szerint a pécsi Európa pékségben isteni bureket lehet kapni, tehát tényleg létezik)

Szerencsére azért mást is tudnak rólunk. Imádják a gulyást, majdnem mindenki volt már Budapesten (party, party) és egy szó után felismerik a nyelvünket és boldogan kiáltják: magyarszka! Ők tehát szeretnek minket, a kérdés, ami felmerült bennem többször az út során, hogy vajon mi szeretjük-e a saját népünket. Sajnos nem voltak jó tapasztalataink - most sem. Ott kezdődik, hogy nem örülünk egymásnak. Több kempingben is találkoztunk magyarokkal, de az egész út során ők voltak a legbarátságtalanabbak. Bandáztunk olaszokkal, kirándultunk németekkel, furikáztunk franciákkal, de amikor megláttunk stoppolás közben egy magyar rendszámú autót egy fiatal párral (!) és megkértük, dobjanak el a követekező városba (arra mentek) akkor szinte félve továbbhajtottak. Remélem ez nem általános, csak épp rossz emberekkel találkoztunk...

A második napon, túl egy-két fura stoppon elhatároztuk, hogy szabályokat fogunk felállítani, hogy eldöntsük, melyik kocsiba szállunk be. Ekkor kezdtük egyébként feldolgozni azt, hogy a legtöbb sofőr, miután kimerítettük a közös szókészletet, hirtelen vad telefonálásba kezd.

Az elején - mivel nem értettük miről megy a nagy diskurzus - mindenféle összeesküvés-elméleteket gyártottunk (hívja a havarjait, hogy nagy fogás van, jöjjenek stb.). Egy idő után persze kiderült, hogy vagy szólt, hogy késik, hogy házig vihessen minket jófejségből, vagy gondolom egyszerűen csak olyanokkal támadt kedve beszélni, akik legalább megértik amiről beszél. A c opció a telefonos segítség-kérés:  még Szerbiában történt, miután egy óráig nem sikerült elmagyarázni, mi az a "holiday", hogy sofőrünk felhívta a haverját, majd vígan közölte: ááá Vakacio! Hát igen, még a nemzetközinek tűnő szavakat is lehet többféleképpen mondani...

Szóval:

- gázspray, bicska kéznél mindig

- nem szállunk be olyan autóba, aminek hátul nincs ajtaja (rossz, kiszolgáltatott érzés)

- leállósávokban, parkolókban biztonságosabb, van idő összehaverkodni az épp induló autósokkal

- külföldi rendszám: ez a próbálkozásunk meddő volt, már csak azért is, mert az első alkalommal megálló német rendszámú kocsiban Németországban dolgozó, bosnyák vendégmunkások ültek. Mint a többi olasz, angol, stb. rendszámú kocsiban.

- táskát nem teszünk a csomagtartóba

- csak diszkrét, nem kihívó öltözékben állunk neki stoppolni

És akkor a végére még valami, ami megkönnyíti a kommunikációt: a zene, mi más. Nem árt tudni egy-két Nirvana, Guns vagy Bon Jovi számot. Így legalább a hajmeresztő szerpentinen száguldva - miközben sofőrünk épp a kanyarnál előz kétszázzal - ordítva lehet vele énekelni, hogy "Born to be wild" (kazettásmagnóról).

Mondjuk kíváncsi lennék, nektek vannak-e szabályaitok!

A Balkánon könnyű stoppolni (nem, nem csak akkor, ha szőke lány vagy, de persze ebben az esetben egyszerűbb). 10 percnél hosszabban nem kellett soha várni arra, hogy felvegyenek, legrosszabb esetben arra jár egy busz vagy egy furgon. Ezek menetközben is vesznek fel embereket, és mivel nincsenek tele, jól lehet alkudni náluk (fele árra, komolyan).

Régebbi tapasztalataimból sejtettem, hogy nem bömbikkel és mercikkel fogjuk róni a poros országutakat, de azért meglepő, hogy 12 nap alatt szinte az összes stoppunk rozoga munkás-autó volt, helyi vagy a szomszédos országokból jött figurákkal, összesen talán egy külföldi párhoz volt szerencsénk. A fuvarok háromnegyede nem tudott angolul, csak alapszavakat, ezért a végére gyakran teljesen lefárasztott minket a közös ismeretanyag (pluszminusz 10 szó) lelkes hangoztatása. Ezért az első tanács amit adhatok, ha a Balkánra mennétek stoppolni:

- Tanuljatok meg több alapszót, különben ti is a "pivo" "rakije" "Tara-kanyon" "panorama" "vakacio" "bjutiful" "robota" "magyarszka" "lady gaga" szavak által behatárolt meglehetősen keskeny területen tudtok majd mozogni. Ami egyébként nagyon szórakoztató tud lenni, és könnyen bővíthető, a mutogatás is csodákat tehet (azzal csak az a baj, hogy a belelkesült sofőr folyton oldalra néz, miközben a szerpentineken kanyarog, nekem meg halálfélelmem van).

- A kommunikáció kezdetlegességéből adódik, hogy sokan máshogy próbáltak megnevettetni minket: például félrerántják a kormányt a szűk szerpentinen, megáll a szívünk, ők meg röhögnek, aztán persze mi is, hú de vicces (nem). Ugyanennek a módszernek a másik változata, hogy hirtelen teljes hangerővel kapcsolják be a magnót. Ez is vicces.

- Imádják az országukat, úgyhogy felejtsd el, hogy rögtön a célba visznek: mindig útbaesik egy söröző, ahol meghívnak egy pivóra, egy forrás, amit meg kell kóstolni, egy kilátó, amire büszkék, egy tér, amit meg kell nézni, úgyhogy csak ráérősen. Pont ezért jó stoppolni, olyan helyekre jut el az ember, ahová egyébként aligha.

(folyt. köv.)

Merthogy mi szorgalmasan forgattunk az egész út alatt, hogy ne csak verbális, hanem vizuális ingereket is hazahozzunk nektek. Íme egy kis ízelítő, lesz majd hosszabb is!

A Justinként bemutatkozott, most éppen Ulcinjban dolgozó, Boszniából származó vendégmunkás nem csak a neve miatt érdekes. Egy olyan attitűdöt képvisel, ami alapvetően jellemző a Balkánra, főleg a munkásrétegre.

Egyrészt a hihetetlen vonzódás a nyugat, a nyugati zenék iránt. Itt aztán a sztárok igazán sztárok. A Lady Gaga imádat nem abban merül ki, hogy szeretik, hanem abban, hogy éjjel-nappal éneklik. Justin büszkén vállalja, hogy hasonlít Cristiano Ronaldóra, és rá is tesz egy lapáttal (viselkedés, fülbevaló), meg persze dukál hozzá a cseppet sem balkáni hangzású név is. Aligha hinném, hogy a fiatalember valóban ezen a néven született volna.

Aztán persze bepróbálkozik, mint legtöbben, kérdezi, megyünk-e este diszkóba, itt van a közelben, ha végeznek a műszakkal, ők is jönnek. A haverja, aki igaz nem tud angolul, biztosít minket arról, hogy ha nincs szállásunk, a házában nyugodtan aludhatunk. Első napunk, nem vesszük komolyan az ilyen ajánlatokat, mint ahogy azt sem, hogy nyugodtan vigyük el a kocsiját, ha kempinget keresünk vagy körülnéznénk. Nevetünk nagyot, ő eltűnik, majd visszajön és a kezünkbe nyomja a kocsikulcsot, az étterem előtt álló egyik autóra mutatva. Lefagytunk! Azóta is azon gondolokozunk, miért nem robogtunk egyet azzal a kocsival, és hogy mi van, ha tényleg elvesszük a kulcsot!

És persze még egy fontos dolog: Justin boldog. Mint a többi szakács, pincér, vagy a későbbi ezer másik alkalmi munkás, akivel találkoztunk. És komolyan gondolják, amikor ezt mondják. Hogy hol élnek? A Balkánon. Melyik országban? Ahol épp van munka. Nyáron parton, télen a félrerakott pénzből valahol, vagy épp sífelvonót kezelnek a hegyekben. Oda mennek, ahol szükség van rájuk. És elégedettek az életükkel.

Hogy hogyan lehet, hogy Justin és a többiek ennyire otthon érzik magukat ebben féltucat országból álló "nagy országban"? Mert ez a világ az övék és mert egy nyelvet beszélnek.  A horvát, a szerb, a montenegrói szerb, a bosnyák egymás közt árjárható nyelvek, nem véletlenül hívták őket szerbhorvát nyelvnek együttesen (Jugoszlávia létezése alatt).

Ma szövegesen, holnap már videóval

Amikor kimondom azt a szót, hogy Balkán, elindul a fejemben a hangos dob-és trombitaszó, rakijék emelkednek a magasba, burekek illatát érzem és hirtelen minden egy nagy színes forgataggá áll össze. Két lány a Balkánon ennek ellenére kemény dió, két szőke főleg. Tény, hogy sok pozitívuma van, és sokszor lehetetlenség saját pénzből állni az estét annyi a gavallér, de az is tény, hogy zavarbaejtő helyzetekbe is sodródtunk. Azt a szót, hogy nem, ezek a népek nehezen értik meg (Bulgáriában eleve a nálunk igent jelentő bólintás jelenti a nemet) úgyhogy sokszor fondorlatos módon kell lelécelni egyes szituációkból.

Amikor elhatároztuk, hogy a tavalyi Szerbia után idén Montenegró és Albánia következik, elkezdtünk keresgélni és felkészülni, de minduntalan akadályokba és megválaszolatlan kérdésekbe ütköztünk:

- Montenegro útikönyvet gyakorlatilag nem lehet kapni, csak használtan (ha szerencséd van)

- a Lonely Planet (Balkáni kiadás) sem elégítette ki a tudásszomjunkat, főleg, hogy amikor elhittük, hogy Shengjin egy kis halázsfalu és lementünk (ÉNY-Albánia) akkor kiderült, hogy a halászfalu egy ordenáré szállodaparadicsom

- oké, értem hogy AUTÓVAL balra kanyarodsz az X leágazásnál, de mi van ha két lábad meg egy hátizsákod van?

- értem én, hogy tökjó szálloda van légkondis szobákkal, de mi van ha nincs pénzünk?

- stoppolni ér?

- hogy jussunk fel a hegyekbe?

A saját megoldásunk az lett, hogy megnéztük, körbejártuk, amit 12 nap alatt tudtunk, kitapasztaltuk, és most blog formájában elétek tárjuk. Ajánljuk Neked, ha nincs sok pénzed de imádsz utazni, ha bevállalós vagy de nem tudod hol kezd, ha lány vagy és ez látatlanba kicsit durvának tűnik, meg akkor is ha csak kíváncsi vagy hogy esett ez velünk, 2010 augusztusában.