"És mégis hogyan akartok egy 13 fős isten háta mögötti faluba elstoppolni?" - kérdezte Mina, aki tisztában volt vele, hogy kicsit őrültek vagyunk, de erre az ötletre ő is tágra nyitotta a szemét. Nos, hogy sikerült-e, az mindjárt kiderül!
Észak-Montenegró, jobban mondva a hegyvidék, egészen más világ, mint a tenger. Barátságos népek és vendéglátósok, segítőkész, de angolul nem tudó emberek, olcsóbb árak és kevés turista fogadott minket Zabljakban, a "Durmitorok fővárosában" (hogy hogyan jutottunk fel ide, az 1456 méter magasan lévő kirándulóközpontba, az másik történet). Zabljakból csak úgy spricceltek szét a turista jelzésekkel ellátott túraútvonalak, és Minától, a táborunk tulajdonosától még térképet is kaptunk, de a második nap, a hegyi túrázás után új kaland után néztünk.
Az útikönyv ír egy Tepca nevű kis faluról, ami első látásra megfogott minket. A 13 lakossal rendelkező (2005-ös adat) falucska a Tara folyó völgyében szinte az év felében el van zárva a külvilágtól, mivel a nagy mennyiségű hó miatt megközelíthetetlen. Az ide vezető út sem régi, kb. 10 évvel ezelőtt érte el a falut, és persze nem betonútról beszélünk. Így 10 éve az öszvérhátat és a gyalogszert terepjáróra cserélték a tepcaiak, egyébként minden maradt a régiben. Elhatároztuk hát, hogy mi megnézzük ezt a nyilván javarészt idős emberek lakta, talán már nem is sokáig létező falut. Izgatottak voltunk, a leírás alapján teljesen varázslatos, isten háta mögötti helynek tűnt.
Visszagondolva nem is értem, hogyan gondoltuk, hogy egy nyári délután elstoppolunk egy olyan faluba, ahol alig laknak, de a sofőr, aki felvett minket (természetesen nem Tepcébe tartott) annyira fellelkesült az ötlettől, hogy elhatározta, velünk tart. Néztük a térképet, megállapítottuk, hogy nincs ez messze, ő pedig hiába lakik itt, amióta az eszét tudja, sosem volt Tepcaban. Először egy építkezésen álltunk meg, ahol csakhamar egy dzsipben találtuk magunkat. Merthogy Tepcaba nem lehet ám holmi autóval nekiindulni. A dzsip egyébként a sofőrünk főnökéé volt, Szásáé. Tipikus név, a foglalkozása mégtipikusabb: mint kiderült, ő a régió fejese, no nem a legális bizniszekben. Nem vicc, mielőtt elindultunk volna a dzsipjével, még kivett egy fegyvert a kesztyűtartóból, majd búcsút intett.
Tepca nincs rajta a GoogleMap-en, csak Zabljak
Tapca - Zabljak 25 km, gondoltuk, hipphopp ottvagyunk, de a szerpentines úton csak nem akart jönni egy ház sem velünk szembe. Már többször majdnem feladtuk, mikor 1,5 óra út után elszórtan házakat vettünk észre.
Tepca nem igazi falu, csupán néhány ház és egy templom a murvás út mellett. És végeláthatatlan mezők a 45 fokos lejtőn. Amint megláttuk az első élő embert, kipattantunk a kocsiból. A kaszáló pirospozsgás öregember tepcai volt, rögtön a kezünkbe is nyomta a kaszát, próbáljuk ki mi is, biztosan látszott rajtunk a tapasztalatlanság ezen a téren:) Mosolygott és váltott pár szót kísérőnkkel is kedélyesen (aki sajnos nem sokat tudott angolul). A bácsi vagy 80 éves lehetett, elképzelhetetlen, hogyan lehet mindentől távol itt leélni egy életet, de hogy egészségen tart, az biztos. A tepcaiak, ahogy látszik, jó magas kort érnek meg. Körülnézve persze elkezdi megérteni az ember: a Tara folyó völgye olyan, mintha tündérek lakhelye lenne, hatalmas fáival, zöld tisztásaival, friss levegőjével, és a hihetetlen mélység miatt (1300 méter!) két karjával körülölelő két hegyoldallal. Amint elkezdesz leereszkedni a folyó felé, hihetetlen nyugalom száll meg,a fákon átcsillan a napfény, az ember létezése csak a földútból látszik, és mintha már fenn is hallanád a folyó zubogását.
Elköszöntünk. Továbbhajtva, az útikönyvet lapozgatva sikoltottunk csak fel a tepcai leírásnál: "Jé ez, a bácsi a könyvből!". Bizony, Alexander Popovics, akinek az imént a kaszájával vágtuk a füvet, igazi híresség, portréja a tepcai lakosokat képviseli a fejezetben. Kíváncsiak voltunk, vajon tud-e róla, de visszatérve hiába kerestük fél órán át, nem találtuk. Elveszett a végtelen lejtőkön. Amikor a könyvben mellette lévő nénire mutattunk, az egyik helyi a templom felé fordult szomorúan. Sajnos a tepcaiaiak sem élhetnek örökké...Kíváncsi vagyok, a falu meddig fog létezni.
Alexander Popovics és az ismeretlen néni