Hogy mi jut eszébe egy montenegróinak, amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk? Sajnos úgy néz ki, a gulyás után valami egészen más foglalta el a dobogós helyet e tekintetben. Az első nap szinte első élménye volt, amikor a pék Ulcinjban meghallva hogy magyarok vagyunk, rögtön elkezdte a Bikicsunájt énekelni. Kicsit el is szomorodtam. A pékségnek egyébként magyar vonatkozása is van, a családi vállalkozás 3 boltot is üzemeletet Magyarországon Európa néven (én még nem találkoztam vele) és ősszel nyitnak Pesten is. Megígértettem vele, hogy süssön bureket is, mert meg vagyok bolondulva érte. ( E szerint a bejegyzés szerint a pécsi Európa pékségben isteni bureket lehet kapni, tehát tényleg létezik)

Szerencsére azért mást is tudnak rólunk. Imádják a gulyást, majdnem mindenki volt már Budapesten (party, party) és egy szó után felismerik a nyelvünket és boldogan kiáltják: magyarszka! Ők tehát szeretnek minket, a kérdés, ami felmerült bennem többször az út során, hogy vajon mi szeretjük-e a saját népünket. Sajnos nem voltak jó tapasztalataink - most sem. Ott kezdődik, hogy nem örülünk egymásnak. Több kempingben is találkoztunk magyarokkal, de az egész út során ők voltak a legbarátságtalanabbak. Bandáztunk olaszokkal, kirándultunk németekkel, furikáztunk franciákkal, de amikor megláttunk stoppolás közben egy magyar rendszámú autót egy fiatal párral (!) és megkértük, dobjanak el a követekező városba (arra mentek) akkor szinte félve továbbhajtottak. Remélem ez nem általános, csak épp rossz emberekkel találkoztunk...